Kitört a 20 fok, és a németek már klaffognak a papucsaikban, naptej szaguk van, éretlen dinnyét esznek, koktéloznak, úgy csinálnak, mintha augusztus 7-e lenne.

Hogy a világ a különleges, vagy én, nem tudom, de mindent fantasztikusnak tartok. Vagy csak még keveset láttam. De a legunalmasabb dolog is érdekes, pl. hogy hogy engedheti az Isten, hogy legyen unalom. Mindig lesz min elmélázni.

Sportot űzok belőle, hogy alig létezem

Dehát ez mocsár! Sáros, nyákos, süppedő földréteg. Vonzó konzisztencia, de ki az az őrült, aki rálépne erre a talajra? Apámmal nézzük, benne erősebb az állag, a jelleg iránti érdeklődés, mint az evidencia: ez süllyed. Képes művészettörténészként viszonyulni a mocsárhoz is, és én kevés vagyok, hogy figyelmeztessem: az isten szerelmére, vegye már le a szemét a mélységről, adja át magát a konvencióknak, kerülje el a veszélyt és óvja meg szeretteit. A nézelődéssel és csodálkozással húzzuk az időt, én pedig a természet törvénye szerint süllyedni kezdek. Ő tovább vizsgálódik. Iszonyú. Most aztán kapálózhatok. És meglepő, hogy vége. Pont a sárban ér véget. Ez a süllyedés az én halálom lesz, nekem készült, és teljesen mindegy, ki a felelős. Rámzárul a saját sors, művészettörténész szemmel még szép is lehet.

Grúziában ájultan fekszenek a kutyák az utcán, némelyiknek van chip a fülében, azok be vannak oltva, de mégis szomorúak. Sokasával alszanak a földön, oldalirányba megdöntve és ellapulva, mint az összedobált zsákok, átadva magukat a végső elkeserdésnek, valami ólmos fáradtságnak, amilyet eddig csak emberen láttam. A sofőrök zordak, a Balkán, ne higgyen senki Kusturicának, nem vidám hely, láttam iskolás lányt is sírni. Az autók fele hiányzik, így brummognak és süvítenek, jobbról-balról behorpadva, mintha nem lenne holnap. Úgy vezetnek, mint akik oda akarnak érni, és annak horpadás lesz a vége, de belefér, nem panaszkodik senki. A szomszédasszonyok eleinte sötéten néznek, mintha még élne a Szovjetunió, aztán a hét végére megenyhülnek.