Szügyig álltam a családi dokumentumokban, születési, házassági és halotti anyakönyvi kivonatokban, menlevelekben, behívókban, reménykeltő üzenetekben és halálokokban, hiteles másolatokban, falusi jegyzők és fővárosi hivatalok aláírásaiban, a családtagok életének adatként rögzített, idegenek által validált fordulataiban. Milyen kevés dologról dönthettek - nem azért, mert átélték a világháborút, hanem mert kevés dologról dönthetünk, csak a pszichopatáknak és az önsegítő könyvek szerzőinek van szabad akaratuk. Itt mindenki meg lett rángatva, csoda, hogy élünk - lehetne mondani, ha élnénk, de ezzel egyedül maradtam, ezt pedig nem csodának tartom, hanem ténynek. Egy éve minden nap erre ébredek: kihaltunk! És milyen könnyű volt! Más családnak talán erőfeszítésébe kerülne, folyna a vér, állna a bál, de mi spontán, könnyedén és organikusan jutottunk ide. Már nem kell megrendülnöm, ha megöregszem, hiszen már meg vagyok rendülve, és innentől meg is leszek, halálom napjáig, a biztonság illúziója, amit családnak neveznek, már nem fog eltájolni.
Tehát szügyig állok a családi dokumentumokban, és egy szempillantás alatt felmérem, milyen kevés hivatalos papírral megalkotható az emberi élet modellje. Az őskáoszon átmentett, ükszülőkig gyűrűző dokumentációból hiánytalanul lekövethető a lényeg. Alig van jelentéssel bíró, emberi minőség, amit a sárga papírok nem képviselnek. Kicsi a mozgástér, minden nagyon egyszerű, magyar nyelvű aláírásokból lekottázható. Kérdezem magamtól, hogy hogy lehet ennyi őst egy embernek elviselni jövő nélkül, vajon nem ezért fáj-e a hátam, amikor egy pillanat alatt arra a jövőre is ráült egy medve, amiről már előtte is azt hittem, hogy nincs, pedig ott volt az.