A szomatikus metaforák nyelvén való beszéd képessége nem mentesít a biológiai valóság alól. Susan Sonntag, aki megírta A betegség mint metaforát, pontosan értette, mit jelentenek a tünetek egyéni és társadalmi szinten, felismerte a lélektani mintázatot, a nagy tendenciákat, a rejtett jelentéseket. Gazdaság- és szociálpszichológiára adaptálta a kórképeket. A tuberkolózis, az AIDS és a rák társadalompszichológiáját mindenkinél jobban ismerte, de az ön- és társadalomismeret, a biológia bátor interpretációja nem óvta meg attól, hogy rákban haljon meg. 

Én is sokat tudok a körülményeimről, a tudattalanom működéséről, értem is az üzenetet, de mindez továbbra sem kínál jobb megoldásokat számomra a megbetegedésnél. Ez az expresszív megoldás eddig a legjobb (legalkalmasabb) a pillanatnyi helyzet átélésére és kommunikációjára.

Jobb lenne egy gyászgyűjteményt díszkötésben kiadni, vagy egy kríziskötetet. De a lassú érlelődésnek nincsenek tanúi, a zajos fájdalmak és elváltozások viszont már a zajlás idején is érthetőek. A szenvedés megosztását nem lehet megspórolni, a diszkréció polgári képződmény, ami ellen lépten-nyomon fellázadnak a szerencsétlen, elnyomott szervek. A probléma vándorol és emlékeztet: mégiscsak egy rendszerünk van, abban kering a boldogság, vagy a tanácstalan fájdalom.

Nem tudom, hogy a Konzerthaus támogatja-e az ortopédiai segédeszközök forgalmazását, vagy az Ortopédián sorsolnak ki Konzerthaus jegyeket, de az együttműködés szépen meglátszik minden koncerten: kopognak a botok, csattognak a járókeretek, ügetnek a nordic walkingoló nyugdíjasok, miközben bosszankodnak, hogy a járványügyi intézkedések miatt nem lehet pezsgőzni.