Az idős pár, páva mintás ffp2-es maszkjában fennakadás nélkül haladt át a Konzerthaus ellenőrzőpontján, ráadásul az applikáció segítségével be is loggoltak az eseményre. Lassan és szerényen csoszogtak el a bal szárny felé, én mélyen meghajoltam előttük és kérdeztem, hogy hol vették ezt a csodálatos maszkot. Mindenkit, akit ismerek, szeretnék megajándékozni egy ilyennel, öregedjenek meg ebben.

Az emberek egy része rejtett tehetségként gondol magára, és szeretné, ha észrevennék. Ha valaki véletlenül felfigyelne rájuk és megváltoztatná a sorsukat. Ha a gyerekkori elképzelés szemérmetlenül valóra válna. ...és akkor Kodály meghallotta a kalotaszegi asszonyt a szomszédban énekelni, és odament hozzá és megkérdezte, mi volt ez a szép dal?*, vagy profánabbul: ha valakit streetcastingon felfedeznek, mert végre valaki észrevette, hogy ha nem is jól, de érdekesen, egy adott karakternek megfelelően néz ki. A metró-pékségben a fiatal lány röviden, de hangosan énekel: jelt ad a világnak, fel kéne őt fedezni, mert csak egy metró pékségében dolgozik. Lesi a vendégkört: vajon valakinek nincs bejárása egy színpadra? De egy kedves biztatás is jól esne, protekció nélkül, csak pár jó szó, hogy indulhatna a következő nyilvános megmérettetésen.

Az én valóságom egy tehetség nélküli, kínos világ, amiben minden fellépés előtt izgulni kell, hogy vajon jól tetteti-e a fellépő, hogy tud énekelni? Hogy ért ahhoz, amit csinál? Hány percnél fog kiderülni, hogy nem? Mennyi ideig tudja elhitetni, hogy igen? Időtlen idők óta hiányzik belőlem az ősbizalom, hogy úgy üljek be egy előadásra, vagy koncertre, hogy azt várjam: engem ott szórakoztatni fognak. Mindig félelelmmel ülök be és feszélyező feladatom van: ki, mikor hozza magát visszavonhatatlanul kínos helyzetbe, kiért hány percig kell izgulni. Ma is le kell rónom a penitenciámat, hiába volt drága a jegy.

Ezért már valóságos katarzis az is, ha nem lesz botrány: az énekes tisztán énekel, a színész nem felejti el a szövegét. Ha még jó is, amit csinálnak, akkor egészen ünnepi, szakrális élményben lesz részem. Mert nem csak úgy csinálnak, hanem ők azok. Nem utánozzák azokat, akik valaha tudtak énekelni, hanem tudnak énekelni. Nem olyan, mintha, hanem megtörténik. Nem imitáció, hanem valóság. Mindig rácsodálkozom a hitelességre.

*Ez a részlet nem elhanyagolható: hogy Kodályt az érdekli, mi volt a dal, és nem az, hogy milyen szépen énekel az asszony, ezért ha valaki fel akarja fedeztetni magát, érdektelen dalt válasszon, és ne Kodály előtt próbáljon feltűnni.