Először félreértették a referenciáimat, valami jobbra emlékeztek, mint a valóság; azonnal bekapcsolt az imposztor szinndrómám. Az ösztönöm mégis azt súgta, nem szabad a tévedést idő előtt korrigálnom, elég lesz majd, ha felvettek. Egyébként is, a vélt információ nem volt végtelenül messze a valóstól, csak fájdalmasan: éppen egybeesett azzal, amit el szerettem volna érni, de nem sikerült. Megtisztelő volt, hogy megelőlegezték nekem a bizalmat, de fenyegető is, hiszen én erre a bizalomra nemcsak most nem szolgáltam rá, de nem is fogok.
Kiküldtek egy rövid összefoglalót a munkamódszerükről (nem lacafacázunk, time pressure, be on time, egy ember öt ember munkáját végzi el és ne kérdezz!). A professzionalizmus láttán összeszorult a torkom, már most idegesítem őket, pedig még nem is találkoztunk. Istenem, megint csak loholhatok a többiek után, amikor Mirtazapin-kómában próbálom felvenni a fonalat, és újra és újra megpróbálkozom a koffeinnel, de mentők visznek el, és majd az életem árán kell tartanom határidőket, vagy magyarázhatom idegen nyelveken, hogy nekem irreális erőfeszítés az, ami a többieknek csak úgy maguktól megy (ébren maradni). Ráadásul nem kívánnak foglalkozni a mikromenedzsmenttel, érthető. Őszintén: én sem a sajátommal, csak kell. Nagvyonalú életek, amikben nem kell a fogmosás helyét újra és újra megtalálni a napi rutinban, vagy nem esik le a vércukor, nem emelkedik a hormonszint és stresszelhetnek, mint Marci hevesen, pont amennyit kell és illik. Elmondhatják a számukra rendelt mentálhigiénés szakembernek, hogy "munkahelyi nehézségeik" vannak, mert nem az ébrenmaradásba tört bele a bicskájuk, hanem egy valós munkahelyi feladatba.
Az interjú helyszínéül nem adtak meg pontos földrajzi koordinátákat, ezért szemfülesen rákérdeztem írásban, hogy valóban a Dresdener Straßéra kell-e menni. Oda kellett. Az élet császárának éreztem magam: sikeresen elolvastam az impresszumot! Már az okot adott némi aggodalomra, hogy a térképen az utca csak-csak, de a megadott házszám nem szerepelt. Ha a Google Maps nem tud ennek a háznak a létezéséről, azt nem tekintem jó jelnek. Több Google mapet is kipróbálok, hogy biztosan nem csak a böngésző tréfált-e meg, de az összes többi PC, operációs rendszer és böngésző szerint sincs olyan, hogy 113, csak olyan, hogy COVID. (Valamiért ezzel a Jolly Jokernek minősülő információval pótolják ki a nem létező házszámot, ez most mindnehova illik, nem fog feltűnni, hogy nem válasz a kérdésre.) Rákérdezni nem fogok, az az inkompetencia biztos jele, ezért inkább egy órával hamarabb indulok el és izzadtan loholok a Dresdener Straße egyik végéből a másikba, amikor a 112 és 114 között sehol sem találom a 113-at. (A könnyebbség kedvéért itt minden utca számozása kicsit más: van, ahol páros-páratlan oldalra van osztva az utca, máshol U alakban egyik oldalon folyamatosan emelkedik, majd az utca végétől visszakanyarodva a másik oldalon csökken a számozás, de vannak további rendszerek is, hobbi sorminták, matematikai sorozatok: ha összeadom ezt a két számot, annak az összege a következő házszám, de a másik odlalon ugyanezt a logikai műveletet gyökvonással kell behelyettesíteni. Biztos megvan ennek is a történelmi oka, lehet, hogy ez is a világháború vége óta tartó vezeklési igényre vezethető vissza.) Tudtam, hogy időre lesz szükségem. A Dresdener Straßéba fél órával az érkezés kitűzött ideje előtt fordultam be. A tömegközlekedés kegyes volt hozzám, sehol egy kieső metrójárat, lezárt alagút, felújítandó sínpár, baleset vagy más szeszély. Először csak enyhén emelkedett a pulzusom, de az állványzat oszlopai között és az építkezéshez ideiglenesen kialakított, deszkapallós alagutakban megtett, tanácstalan oda-vissza utat követően már hevesen izzadni kezdtem. Amikor felmértem, hogy nincs nálam a vészdezodor, már a pulóverem is vizes volt. Egyszerre cikázott át az agyamon, hogy mennyire reménytleneül amatőr dolog interjúról késni, hogy a 113, és így esetleg a cég sem létezik, illetve, hogy nagyon is létezik, de ezek az elérhetetlen emberek most valahol egy emeleten - lehetőleg magasan - pöffeszkedve kávéznak és nézik, ahogy a mérgezett egér lent, a labirintusban kering. Ez is előre eltervelt része a felvételi procedúrának és 5 pontot ér.
Amikor harmadszorra is meggyőződtem róla, hogy a 112 és 114 között nincs semmi, hogy ezeknél a bejáratoknál a keresetthez még csak hasonló név sem szerepel a csengőn (mindet elolvastam), és a hátsó udvar sem vezet sehova, csak egy gyomnövény-telepre, a hátamon legördülő izzadtságcseppek ritmusára írtam egy emailt az asszisztensnek. Hogy én egyébként pontos munkaerő vagyok, de hol a ház?? Választ nem kaptam, az asszisztens már távozott az irodából, rugalmas munkaideje már lejárt, bizonyára fölényesen hazatalált, egyetlen fölösleges vagy elhibázott lépés nélkül. Tudja, hogy kell viselkedni a Dresdener Straßéban, és abba a jól őrzött szektába tartozik, amely tagjainak a 113-as szám alá is bejárásuk van. Csak én bolyongok kétségbeesetten a Dresdener Straßéban, és nem elég, hogy nem találom a vágyott munkahelyem, de hétfőn még meg is kapják a levelemet, hogy hol a ház??. Ennél még szó nélkül eltűnni is elegánsabb, elmosott az eső, közbejött az élet, minden fontosabb volt. Arrogáns húzás, de a bolyongásnál népszerűbb a munkaerőpiacon. Vettem egy mély levegőt és azokat a rokonszenves fiatal szülőket, akik szabadidejüket töltötték a gyomnövények között (de ha dolgozniuk kellett volna is, tudták volna, merre menjenek), gyerekük is volt, meg kicsi nyuszis gyermekbicikli náluk (tele voltak aggatva a kompetencia jeleivel), és akik már negyedik alkalommal láttak elhaladni a foghíjtelek mellett, megkérdeztem, hogy hol a 113-as. Nem úgy, mint aki időre megy, csak mint aki játszani indult, de már irritálja kicsit a szitáló eső. Nem az, ami ma esett, hanem ami úgy a héten. A világ legtermészetesebb módján mutattak a gyomokkal benőtt foghíjtelek mögé, hogy ott, ott kell lesétálni a fal mentén (ennek a városnak iránytűje a fal). Bátran nekivágtam. A legkülönbözőbb falaktól és az úton kínálkozó, másik számrendszer szerinti házsszámoktól sem hagytam már elbizonytalanítani magam, határozott léptekkel tapostam a gyomokat és ráztam le magamról az eső- és izzadságcseppeket. Az asszisztensnek írt emailt már nem lehet semmissé tenni, na de ha most magabiztosan belovagolok, és elmondom, hogy már itt voltam félkor, csak azok az idegesítő szülők a gyerekbiciklivel feltartottak, akkor nyert helyzetben vagyok, bár nem, inkább nem, nem elegáns szabadkozni. A következő kihívást a 113-as szám megpillantása után a kapucsengő jelenti: az impresszumban ugyanis szerepelt egy cég név, és volt egy publikus neve is a vállalkozásnak, de a csengőn egy harmadik név szerepel, amit minden intuíciómat összeszedve következtetek ki. Tulajdonképpen már mindegy, ki enged be és hova sétálok be, nekem a szomszéd állása is jó lesz.
Fent az emeleten valami fennforgás van, türelmetlen várakozás, ideges távozó emberek - kollégák, nem jelentkezők. Kapok egy prémes, barna(!) papucsot - pedig ezek az emberek művészettel foglalkoznak, nem művészettörténettel. Nagyon nem örülök, hogy látszik a zoknim. Indulás előtt sokáig mérlegeltem, hogy melyik cipőt válasszam, azt viszont nem, hogy melyik zoknit. Illik az öltözetemhez, erre nem lehet panasz, de a bokámra soha nem voltam büszke: nem szép, ahol a lábfej nélküli harisnyával a minőségi zokni találkozik. Olyan nem szerepel a millió, állásinterjúra felkészítő tutorial között, ami egy jövőbeli, ismeretlen színű prém papucshoz való spontán igazodás technikáit oktatná. Valahogy bekúszom a tárgyalóterembe és kérdés vagy felszólítás nélkül leülök - ettől óva intene bármelyik videó -, hogy minél hamarabb bedughassam a lábaimat az asztal alá. Valamelyest megkönnyebbülök, amikor látom, hogy az ex bakettáncos főnök is ugyanazon prém papucs szett egy másik, lila párját viseli, és nem feszeng. De hát volt ideje megszolkni, ő diktálja a feltételeket a 113-as szám alatt.
Remélem, hogy a jövőben még együtt dolgozhatunk - itt mindenki balettáncos vagy operaénekes és még a takarítónőt is a Bolsojból szerződteték -, és 2025-ig nem derül ki, hogy minden jó ötletem drog hatása alatt támadt, végzettségemet és referenciámat pedig csak véletlenül szereztem, egyszerűen kivárva, amíg a tanáraim, a közönség és / vagy ügyfelek elfáradnak, feladják, és gyengeségből elsimerik az erőfeszítéseimet.