A gyerekkornak voltak előnyei, ha csodálatos nem volt is, például, hogy akkor még mindenki élt. Nem az a tragikus, hogy már nem él mindenki, vagy épp senki, vagy alig - és mások élnek helyettük, máshol -, hanem az egocentrikus időszámítás elvesztése. A mindenki meghaladása. Most is mindenki él. A mindenkori mindenki legalábbis most is él. Másodpercenként újabb veszteségek és nyereségek keletkeznek, a sajátjainkat nem lehet abszolutizálni. A világ kitágulása a gyerekperspektíva halála, és nehéz benne emberi léptéket találni. A megszállott valóságtagadók és a kevésbé szélsőséges konzervatívok is tiltakoznak ellene és minden erejükkel a szűk világ megtartásán fáradoznak, ahol a mindenki lineáris, megszámolható és megszemélyesíthető. 

Az Instagram profilomon, visszagörgetve az évet, találtam egy kutyás képet is: a fű harsogó zöld, a kutya dinamikus, a gazda piros nadrágban van. Mégsem minden az elmúlásról szól!

Már a Stradivariust is szívinfarktusnak olvasom.