A Reflux a németben hímnemű.

Ennyire tartalmas álmom egy évtizede nem volt.

Egy egyperces, tempós kutyás montázs segítségével, pár dinamikus rajzfilm-snittbe sűrítve mutatta be a Walt Disney egy tévéképernyőn, hogy hogyan bánik el az emberrel az élet: a rajzfilm-kutyát pár snittben hányta-vetette az élet, aztán kilőtt az űrbe, a képernyő pedig kiégett. A montázs szélsebes volt, az élet elképesztő gyorsan elrepül. Az oktatófilm a sejtjeimbe markolt, nem jutottam szóhoz. Hogy sikerült ilyen riasztó tömörséggel összefoglalni, hogy az élet ennyi? Akkor is, ha a kutya mosolyog, és akkor is, ha szomorú. Ha öntelt, ha szerény. Ha szellemileg gazdag, vagy sekélyes. Egy pillanatot kapott a kutya, hogy karaktere legyen, mindössze egyetlen snittet. Egyetlen öltete volt, egyet lelkesedett, és vége lett. Kik rendelték meg ezt a durva rajzfilmet? 

Reggel 6 van. Minden kutya áldozat. Újra és újra érkezik a figyelmeztetés: ez a pár évtized, ami jut, egy cső, és minden cső végén ugyanaz van. A csövet be lehet rendezni, de azért az csak cső marad. Mindegy, hogy horizontális - ahogy a saját csövemet látom belülről -, vagy vertikális, mint a rakéta pályája, amin a kutya távozott az űrbe. Felébredve persze szűnik a szorítása, feloldódom az élet tágasságában, a tér, a levegő, a mozgás illuzórikussá teszi az iménti oktatófilmet. Pedig a cső nem illúzió, a cső a valóság. Most mégis kimehetek nyugodtan a fürdőszobába, anélkül, hogy a következő perccel, vagy a halállal kelljen foglalkoznom - a tér elvonja a figyelmet az időről.

A felismerés még álmomban megtalált, hogy ez a kezdetleges technikával készült rajzfilm nem idézet volt, vagy variáció, hanem az én fejemben keletkezett. Elképesztő, mire képes az elme, ha Walt DIsney kezébe adtam a transzcendenciát!