Nézem az embereket meg a korukat a metrón. Mindenkinek puhul a bőre. A nőnek, aki út közben odanyújtja a gyerekeinek a mentolos cukrot, tudnia kell, hogy neki már kevesebb van hátra, de úgy tesz, mintha az idők végezetéig gondoskodni tudna a köhögő gyerekekről. A gyerekek unott ártatlansággal veszik el a mentolos cukrot, amit ez a kéz majd mindig kinyújt feléjük. Csak ők nőnek majd, az anyjuk stagnál. Ezt a tudatlanságot minden percben tanuljuk. Minden anyánál ott a mentolos cukor és nem ér rá a végével foglalkozni, mert megállás nélkül leköti a közepe. Ezért aztán nincs is vége. A nyüzsgés és köhögés a zajló élet feltétele.

Ezekből az emberekből, ha nem az olcsó munkaerőből élnének, már rég kibukott volna a rasszista. De sajnos most vigyázniuk kell, mit mondanak.

Az egyszerűség kedvéért Frau Frankl-nek szólítanak. Nem mentem férjhez.

Egyfajta klasszikus rajongásra vágyom: udvarlásra, kedveskedésre, a nem létező erényeim elismerésére, ha a létezők nem ismerhetők el. Egy kis fantáziára és némi erőfeszítésre. A legitimált nárcizmus kiszervezésére, egy másik ember felé, felém.

Belekapaszkodhatsz, de nem muszáj.