Most, hogy lecseréltem a Papába csimpaszkodós gyerekkori képemet a telefonom képernyőjén egy durcás madárra, remélem, minden könnyebb lesz.

Ennyi idősen már nem kell  sem elmélyültnek, sem különösen érzékenynek lenni, hogy az embernek halálfélelme legyen.

Az miért elvárás az embertől, hogy egyedül legyen? Ez teljességgel természetellenes. Én imádtam iskolába járni! És nem volt csodálatosabb, mint egy jól sikerült gyerekbetegség után megkapni az igazolást: "Egészséges, közösségbe mehet."

Végre már nekem is úgy áll ki a csont a vállamból, mint anyámnak. 

Nem készülhet rólunk fotó. (Nagymama.)

Nem lehet 10 óra után bekapcsolva hagyni a tévét. (Nagypapa.)

Nem lehet virággal a kézben utcán mutatkozni. (Nagypapa.)

Nem lehet bizonyos, rendszeresen feltett kérdésekre egyszer más választ adni, mint korábban. (Nagymama.)

Nem lehet semmit megdicsérni. (Nagypapa.)

Nem hangozhat el hangos szó. (Nagymama és Nagypapa.)

Nem hangozhat el szó. (Nagymama és Nagypapa.)

Nem mondhatjuk el. (Nagymama és Nagypapa.)

Hát én inkább szeretnék most már fogyás közben aludni egy kicsit.

Sehol semmi, ami rám utal. Egy fehér kutya megy át a vörös szőnyegen, Lenin képe függ a falon, Rigában szavazáshoz készülnek.1989.

Az az érdekes, hogy csak pár órát aludtam, fájnak a szemeim és nyomorultnak érzem magam, a tükör szerint mégis kivételesen jól nézek ki ma, de ugye, mivel égnek a szemeim és homályosan látok, valószínűbb, hogy szarul nézek ki, csak a látásom is romlott.

Hívd projektnek, és lehet rá pénzt kérni. Legyen az szerelmi bánat, gyerekvállalás, vagy ebéd.

Ez a szülés céges számlára lesz, mondom a címet.

Walkmannel sétálok a Kálvin tér felé és a Korai Öröm egyetlen hallgatható számának egyetlen, hallgatható 3 percét élvezem a kazetta A oldalának végén, 1998 májusában, az iskolába menet.