Csengetnek. Az a Szomszédasszony (87) az, aki mindig nagy szeretettel köszön nekem*, ha a liftnél összetalálkozunk, megdicséri a bundámat és még 2013-ban is gratulált hozzám a szüleimnek. Cikázik a szeme egy ismeretlen magaslati pont és az arcom között. Azt reméltem, hogy műszaki dolgokról fogunk beszélgetni.

- Ho-ho-hollik Istvánnak gyűjtök aláírásokat. 

- Sajnos én még kiskorú vagyok, tetszik emlékezni a nyolcvanas évekből, és anyukám sajnos még nincs itthon.

- Csak aláírást gyűjtök.

- Igen, hát én nem írhatok még alá. De majd, ha anyukám hazajön, szólok neki. 

- Hollik István. Kátéembé.

- Köszönöm, most nem.

Megfordul, mint egy robot, és egy újabb lakás felé veszi az irányt, hogy elrontson egy másik, életre szóló jó szomszédi viszonyt. Másik üzemmódban van, tovább cikáznak a szemei és tőlem is úgy köszön el, mint egy szavazótól.

- Visz-lát.

- Akkor majd a liftben. Csókolom.

Amíg elértem a gépig, gondolkoztam, hogy a Kátéembé az KDMP-e, de minden más párt neve teljesen máshogy hangzik, úgyhogy hamar megtaláltam a gyászos megoldást.

* "Szervusz életem!"