Még azt a szívességet sem tette meg az apja, hogy történetté formálódjon a fejében.

1974 elején Michel belevetette magát Hilbert térfelfogásának tanulmányozásába, majd a kvantumelméletre összpontosított, végül felfedezte Riemann, Lebesgue és Stieltjes integráljait. Ugyanebben az időben Bruno állandóan Kafkát olvasott, és a vonaton verte a farkát.

Napjaink nyugati embere számára, még akkor is, ha egészséges, a halál valamiféle alapzajt jelent, amely rögtön betölti az agyát, amint a tervek és a vágyak elhaványulnak benne. A kor előrehaladtával ez az alapzaj egyre jobban felerősödik, leginkább talán egy mély, néha fogcsikorgató morgáshoz hasonlítható. Hajdanában ezt az alapzajt az Úr birodalmára való várakozás hozta létre, manapság pedig a halálra való várakozás. Így van ez.

A barbár természet közepén az emberi lények néha (nagyon ritkán) képesek arra, hogy kis, meleg fészkeket alakítsanak ki, ahol a szeretet fénye ragyog. Kicsi, zárt, a kiválasztottak számára fenntartott tereket, ahol interszubjektivitás és szeretet uralkodik.