Nem tudtam, hogy majd ennyit kell foglalkozni a sarokkal és a fog is majd ennyit követel tőlem.

Egyébként gyanakszom, hogy itt lehet valahol az a gén elásva, amelyik tíz és tizennégy éves korom között minden nap arra kényszerített, hogy írjam össze, aznap mit ettem.

Délelőtti vendégünk, egy idős rokon, aki a vendégség utolsó egyharmadát az ebédje és általában véve az étkezési logisztikája ismertetésére szánta: hogy hány darab félbarackot tesz félre egy kinyitott konzervből, és az hány étkezésre elég még (hűtőben tárolva). Hogy étteremben ő már csak kis adagot kér, de annak a felét is elcsomagoltatja. Hogy ma, egy barátjával tegnap elfogyasztott éttermi menü maradéka kerül az asztalára, liba és törtkrumpli, de ez nem az ő saját maradéka, mert ő levest evett és palacsintát, és ez neki így bőven megfelelt, hanem a barát maradéka, aki viszont a leves után már nem tudta az egész adag libát eltüntetni a törtkrumplival (valószínűleg káposztából az egészet megehette, mert arról nem esett szó, hogy a rokon abból is vitt volna haza). Érkezési időpontját a délben esedékes ebédjéhez igazítottuk, tudtuk, ha nem akarunk sokat időzni a barackok és az ügyes porciózás témájánál, 10:30-nál nem hívhatjuk korábbra. 

Egyébként valaki főz rá az ismerősi körből (ez egy nőt takar!), egyszerre nagyobb adagot, és ezt kicsi dobozkákban, napra lebontva lefagyasztja - egy heti élelem biztosan elfér a mélyhűtőjében -, aztán nap mint nap előveszi, amelyikhez éppen kedve van (de reggel már kitalálja). És ilyenkor mindig kapóra jön egy pár félretett őszibarack kompót, egész pontosan két félbarack, ami valójában egy egésznek feleltethető meg. Valószínűleg már 10:30 óta ekörül forogtak a gondolatai, de csak 11:30-kor kezdte verbalizálni és 12:00-kor, harangszóra távozott.

Ez az a rokon, aki gyerekkoromban mindig Sulifixet* hozott nekem ajándékba.

És ő az, akiről anyám megkérdezte annak idején nagyapámat: de miért tartod vele a kapcsolatot? - Mert ő az egyetlen élő rokonom! - érkezett a válasz. Minden másképp alakul, ha nincs Auschwitz.

*a Technokol kevésbé narkotikus utódja

Az aktivitással kapcsolatos teóriákban elbizonytalanodtam. Amióta ölbe tett kézzel ülök, nagyon sok minden történik.

Valami idegen beköltözött az életembe, jött, hogy akkor itt alszik, és hozta a mackóját, a ruháit, egy heti mosatlant, befészkelte magát az ágyamba, használta  a fürdőszobámat, magabiztos volt, óvodás, terebélyes és ide nem illő. Hátrahőköltem ennyi önhitt intimitás láttán. Ki hívott? Elképesztő, kik tévednek be. Talán valamit ígértem a hájas idegennek? Egyszer, nem odafigyelve?

P. meg oldalt figyelt. P. hónapok óta mindig oldalt figyel, nem szól bele, de mindig jelen van, nyúlós gyászév, Isten hozott az álmaimban, P. mint egy kis puttó, elengedhetetlen a jobb alsó sarokban.

Míg más európai városokban a vonatállomást jelző piktogramok robogó járműrészlettel és lendületes félkörökkel utalnak a mindent legyőző sebességre, a pályaudvarok elhelyezkedését a budapesti metró menetrendje 2015 végén kicsi lokomotív ikonokkal jelöli.

- Tegnap voltam utoljára Karaknál.

- Milyen volt a búcsú?

- Semmilyen. Csak egy banális alkalom volt. Rövidebb is a szokásosnál.

- Nem összegzett?

- Nem. Ezért is hagytam abba. Mert nem voltak megfogalmazott célok, se mérföldkövek, se eredmények.

- De azért jó volt beszégetni vele, nem?

- Olyan volt, mintha kórusba járnék, csak nem énekelhettem.

Most olyan erősnek érzem magam! A következő másfél órában nem számítok olyasmire, hogy elveszíteném az önbizalmam.