Amíg nyáron megölelhettem még álmomban, és egész élőnek tűnt, illetve azóta is sokszor visszajárt dohányozni, novemberben már bogármerevségben fordult le a székről, és úgy maradt. A halálnak vannak fokozatai. Azért remélem, még nem visszavonhatatlan.

"Két medve áll az Északi-sarkon, és térdig érö szélben fagylaltot kaszál." 

(Ünnepi hangulat, in: Bohóc oldalak)

Minden nap meg kell innom 5 dl Pávai Vajnát a magas jódtartalma miatt. A víz 1,5 literes kiszerelésben kapható, három naponként kell újat kinyitni és két pohárral meginni belőle. Van első, középső és harmadik nap. Megyek fel a lépcsőn, és tervezem az estét, milyen feladatok állnak előttem. Ma középső nap van, közepes mértékben kell megdönteni az üveget, hogy kifolyjon belőle a víz. Ez valamennyire fel is készít a holnapra, akkor ugyanis véglegesen ki lehet üríteni a palackot, össze lehet préselni és szelektíven kidobni. Holnapután pedig egy vadonatújat kinyitni. Ilyenkor erősen pezseg, a nyitáskor majdnem mindig melléfolyik. Viszont már számolhatok vele, hogy ezután újra középső nap lesz, az az egyszerű, az a kommentár nélküli, az az önfeledt nap, amikor nem kell egyáltalán az üvegre gondolni, csak a vízre. 

Visszatért a biedermeier énem: romok helyett zongorázó cukrászdákba vágyom, szubkultúraellenes fehér csipketerítőket és gesztenyeszívet szeretnék, egy kockázatmentes és romlatlan világot, ahol a cukor és a rák nem korrelál, de legalábbis még nem tudnak róla.