Állítólag május 31-ig kell várnom, hogy eltűnjenek a reklámok. Szerintem én vagyok az egyetlen olvasóm, de biztos, hogy nem fogok telefont venni.

Az aktuális workshopra való jelentkezésem elbírálói megkérdezik, hogy mit csináltam március 19-én. Elmondom, amire emlékszem. Szólnak, hogy nem ezt kell mondanom, a helyes válasz más. Mondom, de ha egyszer. Mondják: de mi vagyunk a. Édesanyám, aki hirtelen az asztalnál ül, kikel magából: kommunista tempó. Bokán rúgom: ne legyenek elveid, be akarok jutni. 

Mennyi gondolatot kell még ráerőltetni, amíg kikerül a gyárból?

Egy új szocialista esztétika útvesztőjében bolyongunk.

Egy kicsit be vagyok szarva a női sorstól.