A választott családot elhelyezni a korabeli társadalmi struktúrában, okozhat némi nehézséget, ami valószínűleg azt jelenti, hogy „nem jól illeszkedik”. Korábbi, múltbeli formák határozzák meg (mint mindenhol, de ebben az esetben ez különösen látványos). Nehezíti még az elhelyezést, hogy mihelyst kiderül, hogy egy család több „elemből” áll, nem könnyű egyetlen egységként kezelni, mert annyi mindent jelent, ahány eleme van. Ugyanebből a dilemmából adódik, hogy úgy gondolom, korábbról kell kezdenem ahhoz, hogy a választott család nyolcvanas évek beli állapotát bemutathassam. Az is kérdéses, hogy az említettek közül kiket tarthatunk egy családba tartozónak, de tekintsük úgy, hogy az egy háztartásban élőket, ami jelen esetben speciálisan alakult. A felmenők foglalkozása és életmódja talán szintén informatív (különösen azon az ágon, ahol a szűk értelemben vett család részét képezik, azaz egy háztartásban élnek a vizsgált család fiatalabb tagjaival). Lehet, hogy alapesetben a család inkább „horizontális”, mint „vertikális” fogalom, azaz jelentése: testvérek és családjaik, nem pedig a szülők szülei, de ez esetben nem nagyon van szó testvérről, viszont együttélésben érintett szülőről annál inkább.

Az anyai nagyapa 1909-ben született, 1980-ban 71 éves, felülvizsgáló szakorvos, azaz a (VII.) kerületben ellenőrzi a szakrendeléseket, a körzeti orvosok felügyelője. Belgyógyász, a munkájának él, utolsó leheletéig dolgozik, nyugdíjazása után is, részben, hogy eltartsa a családját, részben, mert valóban nagyon fontos neki a szakmája. Mellette üzemorvos egy vállalatnál. Felesége 1919-es, a nyolcvanas évek kezdetén 61 éves. Miután rövid ideig banktisztviselőként dolgozott, üzemgazdász egy nagyvállalatnál. Világ életében tanár szeretett volna lenni, de történelmi okokból sohasem volt alkalma kipróbálni magát. Szerényen keres, de testvérei helyett befogadja idős édesanyját, aki egy jó ideig főz is rájuk, amíg ő dolgozó nőként nem ér erre rá. Már a hetvenes években nyugdíjba vonul, szívesen teszi, bár még dolgozhatna, mert a munkája nem olyan fontos a számára, és egyre öregedő édesanyját is el kell látnia. Minimális nyugdíjat kap, gyakorlatilag az orvos férje keresetéből tartják el magukat. Semmiben nem látnak szükséget, de nagyon puritán életet élnek, nem csak kényszerből: eleve nem nagyon igényelnek semmiféle luxust. Meglehetősen szabályozott a háztartás, a pénzt jól beosztják, de a fontos dolgokra mindig jut. Amikor a nyolcvanas években már van tévéjük, az évtized végén már színes, távirányítóval, és van már egész estés műsor, szigorúan csak este tízig nézik. Egyetlen lánygyerekük K. (1954-ben született, 1980-ban 26 éves), aki viszonylag korán házasodik először, talán, hogy saját életet kezdhessen, a saját elképzelései szerint, kevésbé polgári és kevésbé puritán módon. Bölcsészkaron végez, azóta alkalmi szellemi munkákból próbálja fenntartani magát, nyelvet tanít, fordít, első állandó, de szerződéses munkaviszonya a Színháztudományi Intézettel van, ahol egy szociológiai kutatásban vesz részt három évig. Első állami alkalmazását az Országos Pedagógiai Intézetben (OPI) kapja meg, ahol szerkesztőként dolgozik. (Érdekes, hogy a „kapun belüli munkanélküliség” némely tünete hogy tudott még a szellemi munka területén is megnyilvánulni: az OPI hétköznaponként úgy nézett ki, mint egy építkezés akkoriban: csak bementek a kollégák és ott voltak, hogy ott legyenek.) Később a MTA Irodalomtudományi Intézetében egy kutatási programban vesz részt, ami 1995-ig tart - azóta is szellemi szabadfoglalkozású.

Az apai nagyapa ügyvéd, 1911-ben született, 1980-ban 69 éves. Kezdetben a Brit Nagykövetség jogtanácsosa, a kádárizmusban egy ülőbútor forgalmazó(?) kisszövetkezetnél dolgozik. Itt nem igazán kerülnek elő valódi szakmai kihívást jelentő, inspiráló jogi esetek, de ő ott ragad, amikor már lenne rá lehetősége, nincs lelkiereje maszekként irodát nyitni. Nyugdíjazása után is sokáig aktív, és marad a kisszövetkezetnél. Az apai nagyanya 1903-ban született, tehát ekkor 77 éves. Házassága előtt a nővére kalapszalonjában dolgozik, sosem tanul szakmát, a rajzolásban vannak ambíciói, végül háztartásbeli marad, aki társadalmi munkákat végez a kerületi nőszervezetben és a szülői munkaközösségben. Sosincs saját keresete, nem csak az államtól nem kap bért, de más forrása sincs, eltartják. Élete első állami juttatását, az özvegyi nyugdíját a kilencvenes évek végén (mindössze két éven keresztül) kapja meg. Két gyereket nevelnek, a belvárosban laknak, az ötvenes évektől. Amikor az idősebb gyerek, T. leérettségizik, és épp kezdené az egyetemet, politikai okokból börtönbe kerül, amiért Gy. is hátrányos helyzetbe kerül gimnázium után, amikor bölcsészkarra jelentkezik. Ekkor kénytelen szakmunkás-képzésben részt venni másfél évig, és rövid ideig asztalosként dolgozni, míg a következő évben bekerül végül az egyetemre. T. később nem folytathatja a tanulmányait, úgyhogy könyvkötőként dolgozik és művészi pályáján is elindul, ebben nem tudják megakadályozni. T. és Gy. azok közé az értelmiségi fiatalok közé tartoznak, akik maguk is alakítják azt a szubkulturális közeget, amelyben mozognak, otthonuk, még mindig a szülői ház, élénk társasági élet színhelye lesz, szórakozásaiknak súlyt ad az az „ellenkulturális” erő, ami akkor mindenkiben munkál, a levegőben van, összejöveteleik valóságos szeánszok. Ezt a benyomást erősíti nem csak rendszerességük, gyakoriságuk, de happeninggé tételük is: performanszokat csinálnak a lakásban, mely innentől kezdve rendszeres fotózások helyszíne is lesz. Ez az élénk társasági élet folytatódik a nyolcvnas években, (T. halála után) is. A felnőtt fiúgyerekek a hetvenes években feleségeiket is ide hozzák, és gyerekeik is ide születnek. Olyannyira benne ragadnak a családi fészekben, hogy egyikük máig is ebben a lakásban él. T. 1981-ben autóbalesetben meghal, Gy. ekkor már ha akarná, sem hagyhatná el a szülői házat. Ekkor köt házasságot a már említett szabadúszó K.-val, aki nem is annyira kényszerűségből, mint inkább a szülők rugalmatlanságából, és az éppen friss szerencsétlenség miatt kénytelen összeköltözni anyósával és apósával is. 1982-ben születik meg egyetlen gyerekük. A háztartás nem igen komfortos, az idők során a család lemaradt a szükséges és máshol evidens fejlesztésekben, fűtés egészen 2003-ig(!) nincs bevezetve, cserépkályhákban fűtenek, fával, a fürdőszoba olyannyira romos, hogy a gyereket inkább a szobában fürdetik kis kádban, és lavórban hordják be a vizet. Talán azért tudják kifizetni ennek a hatalmas lakásnak a havi bérét, mert az – értékével nem arányosan – viszonylag alacsony, de legalábbis „méltányos”, és mert nincs belekalkulálva a fűtés. Később, a nyolcvnas évek legvégén, inkább 1990-ben, a lakás kedvezményes, addigi lakóknak járó elővásárlási jogával él a család, és elkezdi fizetni a részleteket, melyeket – ha hasonló pályát választanak – még az unokáik is nyögni fognak.

Az egész lakás ragad. Egyszerre nagypolgári, hatalmas szobákkal, súlyos bútorokkal és kacifántos csillárokkal, a nagyapa bridzspartijaival, a nagymama nőegyletből megmaradt pár barátnőjével és a hangos, hidegtálas römipartikkal, telente égig érő karácsonyfával, amit csak február végén szednek le, kagylóval, süteménnyel és konyakkal, és egyszerre szutykos, a konyhában a viaszosvászon abrosszal, a disznósajttal, a libazsírral, amivel még mindig a nyolcvanas éveiben járó nagymama főz, akinek minden érdeme az volt az életében, hogy háztartást vezethetett, félig elmosott, homályos poharak, falikút-szerű mosogató és súlyos, zsíros lábasok. Koszos ruhák, pecsétes zakó, nadrágtartóval, elgurult kolbászdarabka és kiszóródott kristálycukor a mocsok nélkül is szürke konyhakövön. Két szobával arrébb (mert öt szoba van és egy tágas hall) fiatal értelmiségiek nem hagyják aludni a gyereket, akinek az ágya fölött Banga Ferenc lidérces képei függenek.

Gy. ekkorra megszerzi kisdoktoriját és egy kutatócsoportban folytatott munka mellett ’85-től alkalmi megbízott előadóként oktat az egyetemen, ahol azóta adjunktusként, fix állásban tanít.

Alapvetően nem túl magas bérekből élnek, tőkéjük sovány keresetük mellett a szüleiktől származik. K. és Gy. is az államtól kapja szerény fizetését, és a nyolcvanas évek legvégétől egy hetes üdülési lehetőséget a Szelidi-tónál.  Ezen kívül jövedelemforrás számukra K. első házasságakor szüleitől kapott apró garzonlakása, melyet ki tudnak adni. Ezen az apró lakáson kívül máshonnan nem származhat jövedelem. Nem beszélhetünk ott mellékállásról – K. esetében -, ahol nincs állás. De ha azt a kilenc éves fix periódust vesszük, mely az évtized második felében kezdődött, akkor hívhatjuk mellékállásnak vagy plusz jövedelmi forrásnak K. emellett vállalt alkalmi munkáit és Gy. hasonló kiegészítő keresetforrásait. Persze mellékállásuk sem fix, és tőke szerzéséhez még ez sem elég, csak a sajátos igényeik szerinti, de azon belül kényelmes létfenntartáshoz. Esetükben, K. esetében különösen, leginkább szellemi és kapcsolati tőkéről beszélhetünk: mind az álláslehetőségek esetében, mind pedig olyan esetekben, amikor barátaiknak köszönhették,  hogy például autóval elvitték őket valahova - ez nem lebecsülendő.