Életemet máig bevilágító előképet kaptam arról, hogyan akadjak meg. Hogyan jelentsen hatalmas lelki terhet a legkisebb praktikus probléma felmerülése.

Itthon a legkisebb - logikai - probléma felmerülése is elviselhetetlen feszültséget, drámát, majd regressziót hozott magával. Még harmadik zés voltam, amikor az első apai hiszti - legalábbis amit már ekként ismertem fel - elkezdődött. Nekem csak egy szorzásból és bennfoglalásból álló műveletsort kellett volna megoldanom (igaz, talán volt benne trapéz is, de csak a gyerekek jókedvének felcsigázására). Egy egyszerű mateklecke fölött ültem tehát, ami az apai segítségnyújtás álcája mögött hamarosan bonyolult és átláthatatlan konfliktushelyzetet eredményezett és nyúlós, hisztérikus vasárnap délutánt. Azt ugyanis egyetlen felnőtt segítő sem volt képes kimondani, hogy "nem tudom", a feladat el is sikkadt, engem pedig legkevésbé sem érdekeltek a szankciók, csak az, hogy a vasárnap délutánt szüntessük meg, és hogy jöjjön valaki, aki érti - a kialakult helyzetet. Már nem a példa megoldásán dolgoztam, csak a negatív energiák visszaverésén, és úgy beleragadtam a helyzetbe, mint betegség esetén a negyedelt Kalmopyrin lenyelésébe, ami adott esetben másfél órát is igénybe vett. Apám az egész világra haragudott, csupa oktalan, nyafogó gyűlölség volt. A probléma mint olyan, áthatolhatatlanul bonyolulttá vált, a megoldására tett kísérlet pedig áthatolhatatlanul bonyolult helyzeteket eredményezett. Ha nem akarunk aránytalan lelki terheket a vállunkra venni, marad tehát az elkerülés, csendes szöszmötölés a szemétdombon, a szemmelláthatóan megoldható problémák rengetegében - az alulteljesítés.

(Azóta is, ha valamit kérdezek apámtól, és közben nem etetem és simogatom a hátát, ki vagyok szolgáltatva a váratlan harapásnak, amit az ismeretlen világnak szán, az intellektusával feltérképezhetetlen dolgok iránti bosszúból.)