Azt hittem, regényeket aludtam át, hogy lepergett egy élet, amíg én a kanapén feküdtem, most mindent, amit elfelejtettem, kipihenek, de csak másfél órára aludtam el.

Ilyen kamikáze akciót még soha nem hajtottam végre. Mégis mit gondolok, mi lesz? A három és fél évvel ezelőtti gondolatokat próbálom előbányászni, majd azokat elmondom pénteken. Ezt adjam elő?   Hogy elfelejtettem, mit akartam mondani három és fél éve? Amikor ez a menthetetlenül rossz ötletem támadt?

Tizenegy évesen kezdtem vasalni. Ekkor fedeztem fel a simító ösztönt (ezt azóta is mélyen elfojtottam - a vasalásnál nincs fölöslegesebb házimunka). Tizenhárom évesen aztán mosni és teregetni kezdtem -  amióta teregetek, kristályosodott ki előttem  életünk ciklikus természete, viszonyunk a szennyeződéssel, a tisztulással, változással és  állandósággal. Az az érzésem, nem azért lettek a házimunkával a nők megbízva, mert nem képesek másra, pusztán mert biológiai okokból elemi viszonyban állnak a körforgással. 

A nő művészek kreatív képességeiknek köszönhetően felmentést élvezhetnek az irgalmatlan egyhangúság alól: időről időre autonóm módon megörökíthetik a mosást és teregetést. Itt van mindjárt a teregető blog. Itt meg lehet énekelni a fehérneműk kopásával, a foltok keletkezésével, majd eltűnésével, a ruhaméretek változásával, ruhaneműk szegényeknek ajándékozódásával illetve  végleges felmorzsolódásával eltűnő életet.