Ez itt… ez itt művészet. Az a közös ezekben a filmekben – gondolom, hívhatjuk őket filmeknek –, hogy mind kamerával készültek. Mozgóképek. De nem viszi el őket a cselekmény huzata.

Nincsen cselekmény! Namost azt szeretném kérdezni – én nem értek a filmekhez –, hogy ha ezt egy helyben ülve nézi a néző vagy körbejárja a termet, akkor az nem ugyanaz, mert egyszerre csak vagy jár, vagy ül. Namost így megváltozik a befogadás, megváltoznak a körülmények, és azt szeretném kérdezni a rendezőtől, hogy mit tud mondani ezekre a megváltozott körülményekre. Ezekről a változó körülményekről. A hogy is mondjam, hogy mondjam, pozíció változásáról. Hogy az ember ül-e, oda van-e szögezve a székhez, vagy ugye szabadon járkálhat – én így értem a pozíciót.

Mert közben láthatóvá válik az idő és a tér, ahogy így lelassulnak a dolgok. Igen, ma a filmművészet – ki kell mondanunk: lelassul. Jaj, de ez nem film, hol tartottunk. Hogy film-e. Szóval járkálunk, és nem film, ülünk, és film. Benedek, hogy van ez?

Igen, kamerával készült mind, mondhatjuk.

Javasolnám közben, hogy hagyjuk ki ebből a kamera technikai aspektusát, és beszéljünk metaforikus kameráról, mert nem értek a kamerához, csak a metaforához. Szóval azt mondja, van a kamera, és…? És…? És mi van? Segítsetek nekem, mi van? Ez a film lassú, mint Tarr Béla. Ugye azt hallottam Tarr Béláról, hogy lassú. Nem ő, hanem a beállításai – azt hiszem, így hívják nálatok: csiga. Nem: beállítás. Tehát ezek a filmek: Tarr Béla-filmek. Lassú filmek. Metafora-kamerával. Mind kamerával készült. Nem tudom, jól látom-e, nem vagyok filmes.

A János installációja lemaradt, de mivel én vagyok a János, erről fogok beszélni. Csak erről tudok beszélni. Az installációm három véres disznó képernyővel, mindenkinek jó szórakozást kívánok.

Na igen. De mi a helyzet térrel és idővel?

Az installációm hatásos. De nem akar hatásos lenni.

Említsük meg még a hangot. Benedeket kérdezem a hangról.

Zavarba ejtő a kérdés. Úgy érted, hogy van-e a filmnek hangja? A mozikban hanggal adják, most pedig hanggal van kiállítva. Igen, van.

Köszönöm.

Nem szeretném sokáig feltartani a közönséget, úgy érzem, kezdünk hosszúak lenni, csak azt szeretném kérdezni: mi van a térrel és az idővel?

Előtér, középtér, háttér, eleje, közepe, vége.

Videó, videó.

Igen. Ez a lényeg. Hogy ez nem mozi. Ez valami egészen más.

A kiállítás címe: „Mozi minden.”

Igen, mert mozi is, de kiállítás is. Térben és időben. Videó, videó. Vau.

Az idő az múlik, a tér ugye nyúlik. Vakok vagyunk. Videó, videó.

Vau.

Én, esztétaként leültem otthon, és bevallom hősiesen – lehetek őszinte? –, esztétaként áttekertem a filmedet, Benedek. Borzalmasan untam. Hú, kimondtam. Esztétaként! Olyan kevés dolog történt benne. Normális ez, hogy én, esztétaként, unatkozzam?

Normális.

Várni kellett volna?

Igen.

Hát akkor el is érkeztünk a beszélgetés gerincét képező témához: és ez a lassúság. Ahogy itt ülünk. Meg az unalom. Olyan kevés dolog történik. Áttekertem valami fontoson?

Nem tudom. Szabad az értelmezés lehetősége.

De olyan kevés dolog történik. Aztán megállítom, á, mondom esztétaként, ott a lényeg, azt megnéztem többször is, de aztán megint tovább tekertem. Olyan ez, mint Tarr Béla, mondom magamnak. A Benedek az olyan, mint a Tarr Béla. Metaforakamera.

Azért nem egészen.

Nem értek a filmhez.

Videó, videó.

Az én installációmban négy disznó is lehetett volna, de csak háromra kaptam pénzt. Persze nem arról van szó, hogy a Benedektől irigylem a kamerát, sem a metaforát, de az alkotásnak ez is egy aspektusa.

Jövőre neked is szervezünk egy kiállítást.

Videó.

Nem akarom hosszúra nyújtani, jaj, lassúság, lassúság, metafora, téridő, de még azt megkérdezném, hogy rendben van-e így ez?

Nekem igen, nekem filmem.

A negyedik disznót bevasalom, kivetítem.

Gyerekek, basszameg, de jó volt ez, vauvau.

Már sokan vannak, de nem számolják magukat.