Egyébként is a legnehezebb, akivel valaha találkoztam. Csak két hónap keserves munkája volt megszelídíteni (nem szelídült meg).

Nem fogja kiheverni. Nem fogja a bűntudatot felszámolni. Van egy szerelmi halottja. Családi halottja volt már, ahogy az ilyentájt normális. Mindennél keservesebb, önváddal teli gyász öngyilkost gyászolni.

Az öngyilkosság előestéjén még egyszer találkoztak, kételyek nélkül mondta neki, hogy velem szeretne lenni.

Mindent lehet.

Sok láthatatlan küzdelemnek lettem már részese, minden hamvába holt kapcsolatban volt egy másik nő. Egy korábbról maradt, egy erősebb (erőszakosabb, biztonságosabb). Mindig visszatért hozzájuk a férfi.  Életem első hármasa, ahol engem választottak: a másik nő két napra rá megölte magát.

Soha nem akartam senkit megszerezni, soha nem is lett az enyém senki. Az összes háromszögből vesztesként távoztam. Most  engem szeret, akit szeretek, és megint itt  vagyunk - hárman, életfogytiglan egy halottal.

Én úgy érzem, terhelt ez a kapcsolat.

Pimasz provokatőr, tudja hogy nem eshet baja, nem hagyom el, én itatom, én etetem. Csak feszegeti a határokat, csillogtatja a függetlenségét (biciklivel súlyos háztömböket képes megkerülni nélkülem). Ha elfáradt, felhív, és kér valami finomat vacsorára. Nem mondták, hogy ne harapj anyád kezébe?

Tehát álmodtam, hogy esik a hó. A hógallért is magamon. A hókaréjt az autó körül, nyomtatott hóívet a lábamon. Nincs utca, nincs félelem. Régi tél van. Fehér perem, az ablakból nézem.  Hideg az éjszaka, nincs idő a nyakamon. Világít a hógallérom.