Ma ráébredtünk: nem is a disznóknak gyűjtjük a kenyeret, hanem Istennek. Húsz éve még itt lakott a házban Iván, akinek voltak disznói - valahol, nem a királyi bérpalotában -, és Nagymama jóban volt vele, egy szürke nejlonzsákba gyűjtötte neki a száraz kenyeret. Egy öt fős családban sok száraz kenyér gyűlik össze, de amióta hárman vagyunk, pontosan ugyanannyi kenyér szárad ránk. Kenyeret nem dobunk ki, ez neurotikus háztartásunk utolsó keresztény törekvése (fölösleges gépek tövében, rengeteg rohadt narancs között). "Megy a disznóknak." Aztán valaki összeönti helyettünk a szemetet a szent szeméttel - és szertelen fogyasztói magatartásunk feloldozást nyer.