Már két napja készült rá. A nejlonba hegesztett félkáposzta negyvennyolc órája kint várakozott a folyosón. A kockatésztát tegnap szállították házhoz, a futár szép borravalót kapott érte.

Már reggel kint állt mezítláb a konyhakövön, hálóinge rojtjait belereszelte a káposztába. A kondérban feltette a vizet, és két lábbal ugrott ki a kádból, ahol a forrpontot sejtette. Félálomban szakította fel a tésztászacskót, a kemény lapok szétszóródtak a kockakövön.

Féltem egyedül hagyni a káposztával, remegő kézzel nyitottam a bejárati ajtót. Tizenkét órája nem láttam. Ő elém szaladt, rám emelte véreres szemeit, és nekem szegezte káposztalében tocsogó fakanalát. Hogy tudom-e, mi van enni. Tudom, mondom. El, kezdi, és elbotlik a nyelve. Elborsoztam. Nem baj. És leemelem fejéről a konyhagőztől tapadó káposztalevelet.