A héten minden nap kabaréban voltam. Nyertem egy kétszázast, egy álarcot és egy szelet csokoládét. Nagyon sokat nevettem. Rövid a hajam. Állva is elalszom. Reggel és este ráz a hideg, de boldog vagyok.
2 komment
Csodával határos módon Károly feküdt mellettem, lenn azonban piros vászon hullaszállító kocsik görögtek kerekeiken, mint lelkiismeretes bevásárló cekkerek. Lavíroztak a forgatagban, a vásárban, teljes jogú résztvevői voltak a rendezvénynek, észrevétlen főszereplői, senki sem vette észre, amikor ráhágtak egy kürtőskalács tengelyére. A szendvicsárus beleakadt az elé gördült hullaszállítóba, a szendvics kirepült a kezéből, de óriáskerék, körhinta, főttkukorica áttetsző fóliában ért vissza. Lenn nem zavart senkit sem a másik, egyetértett a kavargó életöröm a kis, piros zsákokban pihenő halállal. Mint Heinrich von Ofterdingen a hegyen, ablakból figyelő fejem egyszerre látta a piros vászon pórusát és fölülről a zsivalyos, egészutcaképet. Ha most visszamegyek az ágyba, könnyen kiderülhet, hogy az ablak a valóság, hogy Károly már nincs is ott, elvitte valamelyik piros vászonkocsi.
Mivel rettenetes vagy, romló is, dekadens is, feszül benned a neurózis és rajtunk pattan, a rossz híredet keltem. És mások csodálkoznak, milyen méltánytalan vagyok veled, milyen tiszteletlen. Nem ők érzik a szagodat, nem ők rajkák vissza utánad az ajtót.
Ma új szokást vettem fel. A jobb kezembe fogom az italt, és balba csak, amit enni lehet. Baj lesz-e vajon? A törülközők még nyugodtak.