Sokáig tart ez az óra előtti hangulat, a folyosók tele vannak diákkal. Akkora  a zsúfoltság, hogy talán órák is zajlanak már a folyosókon. A mosdóig szeretnék csak eljutni, ennél kisebb nyilvánosság előtt - majd a folyosó végében, ott van egy rideg szakasz, ott lesz. Termekbe is bekeveredem, több fiatal szülő afroamerikai és európai csecsemőket dédelget. Az egyik kis fekete csecsemő papundeklibe van csomagolva, de ez csak egy ideiglenes megoldás, nem bánnak vele rosszul. A folyosón végül elfoglalok egy helyet - csend támad, úgy tűnik, végre elkezdődik egy előadás, ebben a pillanatban azonban valaki gitározni kezd mellettem. Röhögni fognak vagy énekelni? Énekelni - már fel is csendül mellettünk egy tiszta, keresztény női hang, amilyenből minden táborban van egy, keresztény táborokban több. Beke László-dalokat énekelnek csengő hangon, nótákat a nagy művészettörténésztől, zöldalmáról, arról, hogy az idei termés milyen száraz, és hogy egy hasonlóan kiszáradt zöldalmáról kaphatta nevét a nagy hírű Zöld Anna templom. Pár mutáló fiúhang is belekeveredik az éneklésbe. Nem mondom, hogy ez ne lenne színvonalas, de a tömegoktatás bevezetése óta sosem éreztem magamat komfortosan az egyetemen.

Egész, hosszú életemet azzal töltöttem, hogy embereket próbáltam rávenni olyasmire, amire alkatuknál fogva semmilyen hajlandóságot nem mutatnak.

Például Papát arra, hogy vigyen le a Károlyi kertbe játszani. A távolságból, melyet  a hajlandóság teljes hiányának felismerése mára teremtett, egészen elképesztőnek tűnik a kérés, amelyet szombat délutánonként hozzá intéztem.

Épp ilyen kilátástalan vállalkozás tévés vágóval ízlésről vitatkozni, filmoperatőrrel randevút megbeszélni vagy a mobiltelefon létezése óta megspórolni a találkozók megbeszélésével járó, mintegy 4-5, semmibe vezető kommunikációs aktust. De mind közül legnehezebb az apák felébresztése. Meg is lehet halni úgy, hogy nem sikerül.

Nyargalok a repülőtérre, keresem a 200-as buszt a Ferihegy felirattal. Na, itt ment el egy, mondom a Tabánban apámnak, de nem sokkal később észreveszem, hogy a busz valójában emeletes volt, és egy fekete fickó vezette.

Eszeveszetten rohanok egy tetszőleges irányba, nedves növényeken csúszom el, erőtől duzzadó gyomok között próbálom meghaladni az apámat. Úgy tűnik, sikerült, mert előtte járok, de erősen dolgozik bennem a félelem.

Párizsban vagyunk, széles és szürke hídfeljárók, nagyívű kereszteződések között. A járda túloldalán vár egy vonzó, tizenhárom éves francia lány, a Kegyetlen játékokban szerepel, egy videotékába visz minket. Itt valaki berántja a sötétszobába. Nem nagyon ellenkezik, egész lényével a Kegyetlen játékokban akar játszani. 

Valahogy kijutottam a repülőtérre, de nincs jegyem, se útlevelem, és a csomagjaimmal is problémák vannak. A hátizsákomat ki kell pakolni, előkerül belőle a berlini fésülködőasztal egy kicsinyített mása, huzigálom az apró fiókokat, megtöltöm értelemmel, visszacsukogatom, de amint a kitömött fésülködő asztalkát próbálnám a hátizsákba tuszkolni, kiesik 3 dvd, mert mindent az én táskám sem nyel el.

A check-in pult helyén egy Mc Donald's kiszolgálóegység található, a személyzet egyrészes pizsamában dolgozik, halovány rózsaszín és vaníliaszín pamut kezeslábasokban, és nem tudnak nekem segíteni. Továbbra sincs meg az útlevelem, a  lila, magyar útlevél.

Hazamegyek a jegyért. Hirtelen felmerül  kérdés, hogy hova utazom. A check-in retorikájával élve, nehéz lesz ezt megoldani: se útlevél, se jegy, se világos úticél, csak egy idióta kézipoggyász. 

Buszon ülök, megpróbálok még egyszer kijutni a Ferihegyre. Háttal ülök a menetiránynak, és két brit nőt figyelek. Az egyik brit nő kesztyűje ujjanként egy-egy vaskos, lila textilhímtag. Rezzenéstelen arccal ülnek. A britek annyira unatkoznak, hogy sajnálni kell őket.

A textilhímtag mindenesetre sikerrel elterelte a figyelmemet a kudarcba fulladt utazási kísérletről.

Egy idős dj-házaspárra várunk éjszaka, amikor kiderül, hogy meghaltak. A lányukkal töltöm az éjszaka hátralévő részét, részvétet nyilvánítok. Miközben a lányuk tisztelettel beszél róluk, rengeteg salátát kipróbálunk a rendelkezésre álló kínálatból. Különös - gondolkozom el az eseten, miközben a hidegkonyha egy újabb remekébe mélyeszem a kanalam -, hogy lehet, hogy valaki, akit Klárikának hívnak, kártyázni jár, fehér csipkegalléros blúzt és rajta barna pulóvert visel, éjjelente pakolja a lemezeket? Sweet and Candy-nek hívják őket, őt és a férjét, de persze már egyikük sem él.

Egy egész éjszaka a hisztériázó kutyával (Istenem , szegény kutya!), és reggelre még pusztítóbb vihar söpör végig rajtunk, Johnny vinnyog és nyüszít, morog és ordít, dühödt köröket ró a deszkapadlón, farkával ide-oda csapdos, nyargal és szűköl. Erőteljes csattanás, csapódó kutyatest, valami hatalmas  csörömpöléssel zúzódik szét a földön. Talán nekifutásból ugrott az ablaktáblának. Virrasztok. Kutya és szilánk, Johnny a törmelék körül csahol, és mintha emberi lépteket hallanék. Mintha a gazda lépteit hallanám, mintha eltakarítana a kutya után, talán a kutya holttestét pakolja a platóra. Anika léptei elcsendesednek (hol volt egész éjszaka?), elment aludni, mint aki a takarítással elvégezte a feladatát. Nem akarok vért látni, nem megyek ki. Kimegyek, így nem lehet aludni. Tényleg elkenődött vérfolt van a padlón.  A fürdőszobában véres  az ajtófélfa, de sehol a lakásban nem látni a törés nyomait. Persze, hiszen Anika gondosan eltakarította a szilánkokat, csak a vért hagyta elöl. Apró léptek, és ebben a pillanatban Johnny jelenik meg a konyhaajtóban, bekocog, iszik, talán még a farkát is csóválja. Akkor mi ez a vér mindenhol? Anika  tett kárt magában? Hova tovább? Már így is hiányzik két ujja. Ez a nő késsel jár takarítani? Ő zúzta be az ablakot? Nem tudom, a festmények megsemmisítése után ezt is el tudom képzelni. Talán éjszaka is ő adta ezeket a rettenetes hangokat. 

Reggel fúró vonyít fel az ablak alatt - igazán, most minden a kutya szenvedése köré csoportosul.

De hova tűntek a ’90-es évek rave-csillagai? Aerobic edző lett mind?

"Nem lakom Szombathelyen csak nemfogadta el Európát, sem Ausztriát. Nem tudom miért. Ausztriai Burgenlandban élek már 27 éve. 5 éve özvegyen. Egy megbizható, komoly partnert keresnék. Korban hozzám illőt, vagy pár évvel fiatalabbat,mivel én is fiatalos vagyok. Nehéz a magányos élet.

Kedvenceim:
- Kedvenc könyvem: Wass Albert minden könyve
- Kedvenc ételem: töltött káposzta
- Kedvenc filmem: Elfújta a szél.
- Kedvenc zeném: slágerek,népdalok,magyar nóták

- Kedvenc hobbim: kötés-horgolás
- Kedvenc színészem: Richard Gere
- Kedvenc évszakom: nyár."

Jézus Krisztus és Russian Disco - hagyományos és modern fényforrások.

A bolgár többségű Kelet-Rodopéban a pomákok és a keresztény cigányok jelentős számban vallják magukat bolgárnak, ugyanakkor a muzulmán többségű Nyugat­ Rodopéban a pomákok és a cigányok teljes mértékben töröknek vallják magukat. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a falusi emberek körében a bolgárok számára a pomákok törökök, a törökök körében a pomákok félig bolgárok ... és a cigány mindenki számára cigány marad, függetlenül attól, hogy minek vallotta magát.

És nem jövök ki az ólamból.

Máma már megnőttek a különbségek, aludj el szépen, kis Balázs.

A német offenzíva felébresztette benne a hazafiságot, mindenáron a francia hadsereg tagja akart lenni. Az egészségügyi vizsgálatokon eleinte folyton megbukott nem megfelelő fizikai állapota és kis testmagassága miatt. Miután mégis bekerült, repülőgép-pilóta szeretett volna lenni, de végül teherautó-sofőrnek osztották be. A zene mellett egzotikus kertjének művelésével és macskák tenyésztésével foglakozott.

 Ebben a világban szeretek csatangolni.

Nem fogom bírni, nem fogom bírni, csak a játékot bírom.

Heinrich Kisch (Prágában született, fürdőorvos Marienbadban, a papa dédpapája).

Az ő gyerekei: Else Kisch (a papa nagymamája, Péter nagypapa mamája), Ernestine (Nini néni, Bécsben későbbi férjével együtt a nők választójogáért harcoló polgárjogi aktivista, kurrens gender-portálok jegyzik), Franz (szintén orvos, Prágában tanított a német orvosi egyetemen), Gretel (az ő fia volt Gerhard, Márti néni férje) és Clara, akinek a férje egy Karl Oestreicher nevű (szintén) orvos volt, az ő gyerekük Felix Oestreicher (orvos), akinek a testvére volt Maria Oestreicher (aki a híres fotóművész lett Maria Austria néven) és Lisl (a Bauhausban tanult textilművész). Felix lányai: Beate (neurobiológus kutató volt, járt nálunk többször is) és az 1936-ban Karlsbadban született ikrek: Maria (szociálpszichológus, idén halt meg) és Helly. Helly férje építész, jelenleg nyugdíjban van, zenével foglalkozik,  Reynoud-nak hívják, a neve autentikus kiejtésével nem érdemes próbálkozni, leginkább a tüsszentésre emlékeztet. Az ő két gyerekük Larissa (csellista) és egy fiú, aki, azt hiszem, fizikus, de még sosem láttuk.