Egy felmérésben nőket kérdeztek meg, hogy akarnak-e menstruálni, és ha igen, milyen gyakran találnák komfortosnak: háromhavonta, vagy esetleg csak évente kétszer, vagy egyáltalán nem. Újabb isteni magatartásforma, minden a végtelen lehetőségek, igények és szolgáltatások tartományába utalva.
(Engem a közgazdászok és üzletemberek azért nyugtatnak meg, mert aggályoktól mentesen képesek az ilyesmire. A tudosók náluk sokkal lassabban haladnak.)
És ha Ézsau is inzulin rezisztens volt? És azért mondott le egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogáról? Hogy lehet elítélni valakit, amíg nem tudjuk, hogy nem inzulin rezisztens-e? Dietetikusok már biztos felülvizsgálták a Bibliát.
Margócsy szerint Petőfinél is csak szerepjátékról van szó, amikor elítéli azt, (a)kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete.
Régen bárányt áldoztak, most magunkat áldozzuk fel a bárányért, idén az állatokért vállaljuk a hősi fehérjehiányt!
Ez egy mai életérzés, ez egy mai pánik! - zakatol a fülemben a nyolcvanas évek ritmusára egy mai mondat.
Ha kapok egy szöveget, hogy dramaturgiai szempontból nézzem át, a helyesírási hibákra és elütésekre fókuszálok, fogalmam sincs, mi történik a lapokon.
Egy diadalittas férfi sétált be a drogériába, és elkurjantotta magát: zsebkendőt fog venni! Elmondta azt is, hogy ő a gondnok! Ő vigyáz a dolgokra, ott, ahol gondnokként dolgozik. Az eladó segítségét kérte, hogy hol találja a zsebkendőt. A polcok között közlekedve tudósított róla, hogy éppen közeledik a zsebkendőkhöz, vagy távolodik a zsebkendőktől. Amikor megtalálta a zsebkendőt, meglengette a feje fölött, büszkén elújságolta, a pénztárnál pedig elmondta a dolgozóknak, hogy ott, ahol dolgozik, ő a gondnok, és most vissza kell mennie, mert várnak rá. A pénztáros türelmesen gratulált neki az állásához. A Quick Hair-ben láttam még szent fordrászokat, akik hajlandóak voltak húsz percig búcsúztatni egy fiút, aki nem tudott betelni vele, hogy levágták a haját.
Ha már így elbeszélgetünk, túlzásnak tartottam a kandírozott gyümölcsöt és ebben a formában szerintem a csokoládé sem illik a túróhoz, vagyis teljesen fölösleges. A tészta mint olyan, nekem kicsit hiányzott (de ismersz, a töltelék az nekem nem sütemény), illetve nagyon édes volt. Újabban lett ez a problémám az édességekkel, hogy mindegyik túl édes nekem, ami tulajdonképpen jó hír, már nem feltétlenül sóvárgok annyira az édes íz után, mint régebben.
Előveszem a sokat próbált buddhizmusomat, és arra gondolok, hogy ha eddig sem csináltam ezt, akkor bár egy időre felmerült, hogy ezt csináljam, de nem lesz észrevehető, hogy mostantól sem csinálom. Nem lesz különbség az eddigi és a most következő állapot között, amik közül mindkettő elfogadható.
A színészek rendszerint akkor hozzák legrosszabb formájukat, amikor fehérben fényképezkednek, színésznők, amikor kibontják a hajukat.
Új virtuális személyiségem az interneten eligazodni képtelen, de rendületlenül próbálkozó, tehetetlen, analóg, túlkoros user, aki semmire nem keres rá, ellenben mindent megkérdez, akit a többi user egy ideig jószándékúan eligazít, aztán már csak csendben viseli terhes jelenlétét. Ha lenne online analógiája a gesztikuláló, nagyothalló rosszkor megszólaló nagybácsinak, akkor ezt most én valósítanám meg.
Egyébként veszélyes üzem ez a karakteröngyilkosság, főleg, ha az ember a saját nevével csinálja. Kockázatos, vannak mélységei, de kevesen értik.
Egy csokor lila tulipán!!! A békés inzulin szint egy virágoskert? A fogamzásgátolt nő, az fehérbe öltözik? Az anya az meg világoskék? A stresszes férfi színkódja: #ff0000 és #000000.
Az inzulin koreográfiája. Hosszú passzusokon keresztül részletezik, hogy hány gramm gyors és lassú felszívódású szénhidrát fogyasztható, a nap mely óráiban, ki lehet jelen és milyen imát kell közben mondani a véráramnak (reggeli 7-8 óra: 30g CH [lassú], tízórai 9-10 óra: 20g CH [fele gyors, fele lassú: 10g-10g], ebéd 12-14 óra: 40-50g CH [20g gyors, 30g lassú], uzsonna 16-17 óra: 20g CH [gyors, de kötelező belassítani (tessék?)], vacsora 19-20 óra: 30g CH [lassú], utóvacsora 21-22 óra: 10g CH [lassú]), a lap alján pedig megajándékoznak egy csokor lila tulipánnal.
Az élet minden területére kiterjedt imposztor szindrómám van. Vannak területek, ahol sikerrel leplezem az amatörizmusom, de még több, ahol fel-felfeslik a varrás.
Én is ide jutottam, gyerek nélkül, pusztán a rövid élet védelmében. És az általam sokat kritizált Mester is valami hasonlót állít ebben az interjújában, legalábbis arra a - legtipikusabb - esetre vonatkozóan, amikor a két félnek annyira eltérőek a vitaeszközei, de a dimenziói is, hogy ezt az asszertív / edukációs tevékenységet nincs értelme kifejteni. Én is csodálattal nézem az eredmény nélküli, rendszeres és szenvedélyes vitatkozókat, micsoda drive, micsoda vakhit, micsoda lelkesedés.
Vagy szorongás annak a beigazolódásától, hogy kevesebb dologra van ráhatásunk, mint hinnénk. Erről sajnos mindig a második világháború elleni(!) tüntetés(!) jut eszembe, hát, az is egy szép kezdeményezés volt.
Egyébként nem vagyok nihilista, az csak a cím. Küzdeni is szoktam. Inkább belátásnak mondanám ezt.