A kollégák elismerő csettintései, hogy nahát, ezt tényleg én csináltam-e, illetve hogy nocsak, micsoda fejlődés, azt a kétes érzést ébresztik fel bennem, amikor gimnáziumban egyszer véletlenül kosarat dobtam(!), és az osztálytársnőim hatalmas ováció közepette körém gyűltek, és összefont karjaikkal védőhálót alkotva, elismerésük jeléül háromszor ünnepélyesen a levegőbe repítettek. Akkor sem tudtam eldönteni, hogy a szeretetben oldódjak-e fel, vagy inkább menjek, és vessem le magam sietve a Taigetoszról, ha már más nem segített hozzá ehhez a megfelelő időben.