Délelőtti vendégünk, egy idős rokon, aki a vendégség utolsó egyharmadát az ebédje és általában véve az étkezési logisztikája ismertetésére szánta: hogy hány darab félbarackot tesz félre egy kinyitott konzervből, és az hány étkezésre elég még (hűtőben tárolva). Hogy étteremben ő már csak kis adagot kér, de annak a felét is elcsomagoltatja. Hogy ma, egy barátjával tegnap elfogyasztott éttermi menü maradéka kerül az asztalára, liba és törtkrumpli, de ez nem az ő saját maradéka, mert ő levest evett és palacsintát, és ez neki így bőven megfelelt, hanem a barát maradéka, aki viszont a leves után már nem tudta az egész adag libát eltüntetni a törtkrumplival (valószínűleg káposztából az egészet megehette, mert arról nem esett szó, hogy a rokon abból is vitt volna haza). Érkezési időpontját a délben esedékes ebédjéhez igazítottuk, tudtuk, ha nem akarunk sokat időzni a barackok és az ügyes porciózás témájánál, 10:30-nál nem hívhatjuk korábbra. 

Egyébként valaki főz rá az ismerősi körből (ez egy nőt takar!), egyszerre nagyobb adagot, és ezt kicsi dobozkákban, napra lebontva lefagyasztja - egy heti élelem biztosan elfér a mélyhűtőjében -, aztán nap mint nap előveszi, amelyikhez éppen kedve van (de reggel már kitalálja). És ilyenkor mindig kapóra jön egy pár félretett őszibarack kompót, egész pontosan két félbarack, ami valójában egy egésznek feleltethető meg. Valószínűleg már 10:30 óta ekörül forogtak a gondolatai, de csak 11:30-kor kezdte verbalizálni és 12:00-kor, harangszóra távozott.

Ez az a rokon, aki gyerekkoromban mindig Sulifixet* hozott nekem ajándékba.

És ő az, akiről anyám megkérdezte annak idején nagyapámat: de miért tartod vele a kapcsolatot? - Mert ő az egyetlen élő rokonom! - érkezett a válasz. Minden másképp alakul, ha nincs Auschwitz.

*a Technokol kevésbé narkotikus utódja