- Na, és milyen volt?
- Rövid.
Ez a Kincskereső kisködmönbe illő, szívszorítóan szerény sír, ahol ráadásul a halott meg sincs nevezve, ez tartozik hozzánk, ilyen keveset adunk a materializmusra, ilyen kicsik merünk lenni.
Azt továbbra sem értem, a szüleim mit keresnek a városnak és a temetőnek éppen ebben a szegletben, amikor lehetnének máshol is. Amilyen szabadon utazik az ember életében, olyan szabadon pakolják halálában. Létezik a sokat éltetett mobilitás.
Bizonyos felhasználóknak mintha kétévente esküvőjük lenne a Facebookon, valahogy csak az a kép él róluk bennem, hogy csokorral állnak. És akkor megpillantok egy képet vasárnap este, hogy a felhasználó egy újabb csokorral áll. De ez már volt! Ő már esküszöm, hogy elkelt.
Mindig gyanús nekem, hogy mások gyorsabban élnek, mint én: épphogy elvesztettem a szüzességem, a kortársaim már háromszor elváltak és lassan az unokáikat nevelik.
Na jó, de mégis, kétévente ugyanott, ugyanúgy, ugyanabban a ruhában és ugyanazzal a társsal házasodni...? Mennyi rítus belefér az életükbe.
Az egyetlen stresszfaktor ebben a lakásban, amelyet pihenésre kaptam kölcsön, hogy hallani, amint egy kisgyerek teper a játkmotorjával az ablak alatt, az anyukája pedig kérleli, hogy álljon meg, majd egyre hangosabban és kétségbeesettebben mondja neki, hogy lassítson, közben a távolban felzúg egy motor, autók közelednek, a nő pánikban üvölt a gyereknek, hogy könyörgök, állj meg!, és amit ezután hallok, megfeszült izmokkal várom, hogy ne egy csattanás legyen, hanem csak a szokásos megkönnyebbült pihegés.
És ez valamilyen okból minden nap megismétlődik.
Mindent megteszek, hogy ne tűnjek gyanúsnak. Nem követtem el semmit, de gyanús még lehetek.
Régen is, ha rendőrt láttam, lapítottam, pedig, ha valaki, én csak szolgáltam és védtem. De az érzés, hogy gyanú tárgya vagyok, velem maradt. Ambíciómmá vált, hogy ha rendőrt látok, feltűnően ártatlanul viselkedjek. Jeleket adjak, hogy nemcsak nem csináltam semmi rosszat, de egyenesen jó vagyok, kiemelkedően jelentéktelen, és azt nem büntetik. Üzentem a fülem állásával, szemmel, beszédes hajvégekkel, tiszta körmökkel, a korrigált gerincferdülésemmel. Üzentem, hogy minden, amiben különbözőnek tűnök, valójában ugyanolyan, hogy bele vagyok simulva a társadalomba, nem látjátok, milyen szépen metrózom? Becsületesen teszem egyik lábam a másik elé, nem lépek rosszul. Nincs baleset, ami lebuktatna. Hátamon tisztességesen ül az iskolatáska. A szememet csak azért sütöm le, mert szégyellem, hogy makulátlan vagyok.
Betört a genetikámba a rendőrállam, pedig a születésemkor már alaposan meggyengült. Mégis, előállította a paranoiának ezt a különös inverzét. Ahol nem nekem gyanúsak a többiek - senki sincs ellenem -, hanem én vagyok gyanús, szerintem is én lehetek az ellenség. Persze gyanakszom, hogy gyanúsnak tartanak, de ez azért mégsem az a tradicionális tévképzet. Ennek alapja volt: mégpedig az, hogy tudtomon kívül bűnös voltam.
Miért nem hallottam már több mint húsz éve, hogy "rövidkaraj"? A disznónak a 21. században már nincs meg ez a része? Vagy nem eladó? Vagy nem píszí?
A budapesti villamosvonalakon irodalmi hetek vannak. Attól függően, hogy éppen kik verekednek össze, adja be a villamos vezetője a megfelelő kortárs verset.
Azt tapasztalom, hogy hangszálgyulladás esetén nemcsak a szóbeli, de az írásbeli kommunikáció is visszaesést okoz, a hagszáldiétát valójában kommunikációdiétaként kell érteni, és megszüntetni minden kapcsolatot a külvilággal. A hangszálgyulladás elvonulásra való felszólítás, kilépés a szociális élet minimum-kötelezettségei alól. Teljes gyógyulás csak a kommunikáció maradéktalan kiiktatásával képzelhető el. Végtagokkal sem szabad gesztikulálni, mások szemébe nézni is tilos, az is meghosszabbítja a betegség lefutását.
Szólítják a betegeket a rendelőben.
- Dr. Ribizli!
- Dr. Művésznő!
Majd Kovács Pisztáciát hívják be.