És akkor eszembe jut, hogy egyszer valahol valaki mesélt valakinek egy lazacról, ami megártott valakinek.

Nincs menekvés, újratermelődnek a nyilasházmesterek, az ígéretes gimnazisták, a szenvedő férfiak, aggódó anyák és nagy türelmet igénylő aggastyánok. A technológiai forradalom nem segíti és nem állítja le, mi pedig nem csodálkozunk rá elégszer az atavisztikus újratermelődésre.

Minél több az anyag, annál kevésbé hasznos. Az ígéret volt maga a haszon. Minél több a tapasztalat, annál kevésbé strukturálható. Egyre több az egymást kioltó elem. 19 évesen még meg tudtam írni az önéletrajzomat, ma már bele se kezdek, inkább akkor egy új életbe.

A valakiről való sokat gondolás egyik ismérve, hogy az ember eggyel több ipszilont képzel a nevébe. Több dupla l-t, és szíve szerint a h-kat is sokasítaná, hogy könnyed lebegést adjon a nagyszerűnek képzelt ismeretlen nevének - csak azért, mert fiatal és francia.

1. Sosem volt meg.

2. Az üzenetváltások alatt elment a kedve: két szóval kiábrándítóvá válhat bárki.

3. Túl résztvevő voltam.

4. Túl részvétlen voltam.

5. Túl közel mentem. Bonyolult voltam, vagy látszott, hogy hamar az leszek.

6. Túl távol maradtam. Tőmondatokban fogalmaztam.

7. Valahol subtextben követelőző voltam?

8. Nihilista voltam, mindegy volt nekem.

9. Baj lehet, hogy egyáltalán létezem.

Mindegy, hogy mindegy-e nekem, ha a másiknak mindegy. Az online dating (is) a mindegy elfogadásának művészete.

10. Azóta találkozott és beleszeretett a legstabilabban beleszerethető nőbe, aki még egy szertelen 28 évest (az új 18) is megzaboláz. (Ki ez a nő?)

11. Rájött, hogy nem érdekes az egész.

12. Nem rájött, hanem egyáltalán nem jutott eszébe, mert nem érdekes.

13. Szégyenkezik az eltűnése miatt, ez az eltűnések második leggyakoribb oka.

14. Meghalt túladagolásban.

15. Nem halt meg, de még máshol van.

16. Ezek kombinációja.

Igen, volt ilyen, alapvetően elég sokat szemlélődtem. És most is sokat szemlélődöm, csak elfelejtettem, hogy ez nem tevékenység, annyira lefoglalt.

A világ minden szabadideje sem elég nekem, hogy ne tevékenységgel töltsem ki. Nem tudom, mi az a jótékony passzivitás, vissza kell szereznem a női minőségemet, ha valaha volt ilyen.

Eltűntek a levelek a fáról az ablakom előtt.

Vasárnap az órát is átállítjuk.

Különböző férfi-ideák csapódnak nekem esténként, nap közben is kísértenek, de csak, ha magamra hagy a munka világa.

A banán mai teljesítménye alapján fel tudom idézni, mit is nem szerettem a banánban. 

Itt valahogy van tartásuk az embereknek, megőrülni is egyenes derékkal őrülnek meg. Én nem így fogok!

Nézem az embereket meg a korukat a metrón. Mindenkinek puhul a bőre. A nőnek, aki út közben odanyújtja a gyerekeinek a mentolos cukrot, tudnia kell, hogy neki már kevesebb van hátra, de úgy tesz, mintha az idők végezetéig gondoskodni tudna a köhögő gyerekekről. A gyerekek unott ártatlansággal veszik el a mentolos cukrot, amit ez a kéz majd mindig kinyújt feléjük. Csak ők nőnek majd, az anyjuk stagnál. Ezt a tudatlanságot minden percben tanuljuk. Minden anyánál ott a mentolos cukor és nem ér rá a végével foglalkozni, mert megállás nélkül leköti a közepe. Ezért aztán nincs is vége. A nyüzsgés és köhögés a zajló élet feltétele.

Ezekből az emberekből, ha nem az olcsó munkaerőből élnének, már rég kibukott volna a rasszista. De sajnos most vigyázniuk kell, mit mondanak.

Az egyszerűség kedvéért Frau Frankl-nek szólítanak. Nem mentem férjhez.